Szögezzük le az elején: imádok Budapesten lakni, ahogy a valószínűleg a legtöbb olvasó is, és sokkal nehezebb lenne azt összeszedni, hogy mi a jó a fővárosban, mert bőven hosszabb lista lenne, mint hogy mit utálok benne. Lehet hamarosan összeírom azt is majd. Viszont csak azért, mert összességében imádom a várost, még nem lehet elmenni amellett, hogy igenis vagy egy pár olyan tulajdonsága, amit ki nem állhatok.
Hogy borzasztó hangos
Mint minden nagyváros, Budapest is egy nagy, állandó hangzavar, zajkavalkád, néha halkabb, néha meg sokkal hangosabb, de soha nincs csend. Ezt aztán vagy megszokja az ember, vagy állandóan szívja a fogát. Zaj mindig van: nappal a kocsik, buszok, vagy valami építkezés, a nagyvárosok szokásos fehérzaja. Amikor otthon pihenne az ember, de a szomszéd gyereke ordít, a szomszéd falat fúr, építkezik, este nyolckor indítja be a nagymosást, házibulit tart, akkor már kicsit morcosabbak vagyunk, de a többség azért megállja szó nélkül, meg elfogadja a tényt, hogy legközelebb meg ő fog falat fúrni, porszívózni, vagy épp házibulit tartani, és vállat von. Ez van, ki kell bírni, nagyváros, meg ilyenek.
Különösen szívás viszont a bulinegyed frekventáltabb részein lakni annak, aki csak kicsit is rosszul alszik: egy ismerősöm, aki ráadásul nem szar alvó mesélte, hogy minden nap, minden este hepaj van. Amire azt hittem túloz, amíg egyszer nála nem aludtam. Hajnal négyig, fél ötig nem nagyon van megállás, és ha a zene nem is ordít, akkor majd a fogyasztó vendégek, akik általában hajnalra már eleget fogyasztottak ahhoz, hogy a beszélgetés alaphangerejét ordításközeli szintre tolják át. Ugye aki bulizik, miért bulizna halkan? Amit péntek-szombat-vasárnap még valamennyire meg is ért mindenki, de ha kedd este nem tudnék aludni, azért már én is kicsit húznám a számat - aztán lehet beáldoznék a füldugómaffiának, akármilyen kényelmetlen is azzal aludni.
Hogy borzasztó büdös
Ennek egyszer már szenteltem pár sors a Budapest, a húgyszag fővárosa című kirohanásomban, de még mindig meg tud lepni a város. Legutóbb a Nyugatinál a villamosról leszállva csapott arcba olyan precíz imitálása a szippantóskocsikra jellemző szagnak, hogy egy percig kerestem a tekintetemmel a kocsit, mire rájöttem, hogy nincs kocsi, ez csak Budapest.
Nyáron rosszabb a helyzet, olyankor mindig több az esti buli, az esti buli utáni hányás és utcára pisilés (jó esetben csak pisilés), és persze a villamoson, buszon, metrón mindenki izzadt lesz, akármit csinál. Felesleges is túlragozni, mert ez is tipikusan a nagyvárosok szindrómája, csak valahogy, amikor Prágában voltam, ott vagy nem tűnt fel ilyesmi, vagy valamit jobban csinálnak, mint mi. Mondjuk tény, hogy Budapest 2 millió lakossággal és baromi sok ingázóval dolgozik, de annyival nem kisebb a cseh főváros (1,2 millió), és ott tényleg nem lehet úgy eldobni egy követ, hogy ne egy csapat turistára essen, szóval érdekes.
Hogy borzasztó a közlekedése
Na, ez az a téma, amit a végtelenségig lehetne pofozni. Egyrészt már a BKV megérne egy külön agyérgörcsöt, amikor az ember egy felújítás miatt kimaradó villamos késve érkező pótlóbuszán nyomorog kétszer annyi emberrel, mint amennyire a buszt tervezték, és az lerobban a francba, olyankor érzi igazán a túláradó szeretet a vállalat felé. Kedvenc látványom nyáron az ősöreg kékbusz, aminek menet közben eleve fel van csapva hátulja, mert különben kigyullad. Ezzel szerintem mindent el is mondtunk.
Lassan többet füstöl a kék metró mint nem, a buszok jelentős részét csak az isteni szerencse tartja egyben, meg feltehetőleg az évtizedek alatt belenyomkodott rágógumi. A BKV ellenőrök többsége úgy végzi a munkáját, mint aki legszívesebben az utasokba törölné a cipőjét (tisztelet a kivételnek), a sofőrök szintén (itt is). A troli esőben ráz, a lerobbant troli-tolás pedig lassan nemzeti sport lesz, és legtöbbször már azon lepődünk meg, ha jár a villamos, nem azon, ha nem. Főleg a rossz üzemben megkezdett építkezések, felújítások teszik próbára az ember türelmét, amikor egyértelműen azért áll szétbombázva a villamossín hűlt helye egy-két-négy hétig munkások nélkül, mert elszámolta magát a kedves tervező.
Autós kontra biciklis kontra gyalogos téren se jobb a helyzet. Egyrészt mivel ez még mindig egy kétmilliós nagyváros, az egy helyre sűrített tömeg miatt hibába futunk össze 100 udvarias, tökéletesen, szabályosan és értelmesen vezető sofőrrel az utakon, biztos hogy arra az egy-két-három idiótára fogunk emlékezni csak, aki szerint az elakadásjelző azt jelenti, hogy bárhol megállhat, vagy hogy az elsőbbségadás csak javaslat.
A gyalogosok kedvenc sportja a fővárosban a rohanásból egy másodperc átmenet alatt megállni teljesen, hogy szinte vetődve kelljen kikerülni őket. Ezt amúgy valaki elmagyarázhatná nekem, mert egyszerűen nem látok rá indokot, hogy miért történik. A közlekedők "osztályharca" meg aztán pláne borzalmas eredményeket szül: az autós utálja a hülye biciklist, a hülye biciklis a köcsög autóst, meg a hülye gyalogost, aki a bicikliúton rohangál, a gyalogosnak tulajdonképp mindegy, de azért utál mindenkit.
A közlekedési kultúra egész egyszerűen nulla. De legalább végre a többség jobbra áll a mozgólépcsőn, ritka a kivétel. Mondjuk a múltkor találkoztam valakivel, aki fuck the system jeligével középre állt be, terpeszben.
Hogy az emberek átlépnek és átnéznek egymáson
Sajnos ez valamennyire a hétköznapok reflexe lett már jelen sorok írójánál is. Amikor először gyűjtött a déliben vonatjegyre a lány még adtam neki, mikor kedden, szerdán és csütörtökön ugyanarra a háromszáz forintos jegyre gyűjtött úgy, hogy közben néha még távolabb is került a pénzösszegtől, már kicsit nehezteltem rá. Nyomtak már a kezembe képeslapot, hogy fizessen ki (fizesse a halál), de úgy, hogy éppen csak arcba nem vágtak azzal a gedvával, akartak már lízingelni szűzlányt, eladni viperát, minden volt már.
Ennek következtében sok más embertársamhoz hasonlóan rászoktam arra, hogy nem, nincs, nem tudom - ami borzasztó dolog, tudom, de annyira fel tudtam idegesíteni magam a szimpla A pontból B pontba jutás során az ilyenekkel, hogy egy idő után választani lehetett, hogy vagy megtanulom, hogy nem állok le senkinek a hülyeségét meghallgatni, vagy beletörődök abba, hogy állandóan ideges vagyok, mert megint baleknak néztek, a meg úgy éreztem, hogy lehúznak - mert az is történt.
De persze nem csak a hajléktalanokon és az ügyeskedő kéregetőkön néz ám keresztül az egyszeri, "közmondásos" budapesti, és itt most végig tessék odaképzelni a tisztelet a kivételnek szavakat: egészen addig nem adjuk át a helyünket, sehol, ameddig nem kifejezetten muszáj. Láttam már állni terhes anyukát röhécselő kamaszok felett (én voltam a rosszarc, hogy felállítottam őket, természetesen), kisgyerekes apukát a fiával, aki a kezét fogta, meg a kislányával a nyakában, meg rengeteg, rengeteg dolgot. Amikor valakit meglátunk két emberesebb szatyorral felszállni bárhova, már fel se merül a többségben, hogy átadja a helyét, csak mert az udvarias, kedves dolog lenne, és hasonló szituációban nekünk is milyen jól esne, nem?
Ha valaki rosszul van, akkor a többség látványosan nem néz oda, nehogy "észrevegye", és urambocsá még a végén valamit csinálni kelljen, segíteni neki, vagy mentőt hívni, és még meg is várni. Ki ér arra rá? Nehogymár. Nem szeretünk másoknak segíteni, legyen az budapesti, vidéki, külföldi, diák, apuka, hajléktalan, bárki. Nekünk se segít senki, nem? Akkor dögöljön meg mindenki.
Hogy nem csak borzasztó büdös, de borzasztó mocskos is
A szemetet aztán egy budapestinek se kell bemutatni. Mi vagyunk a napi tízmillió földre dobott csikk városa, mert mi aztán nem sétálunk tíz, húsz, vagy ötven métert a következő kukáig ezzel a hatalmas teherrel. Mi vagyunk a bulinegyedben túlcsorduló, majd egyszerűen földre hányt szeméttel körülvett kukák városa. Mi vagyunk a fűben, járdán ott hagyott kutyaszar, a falakról lecsorgó (jó esetben kutya) pisi, és a járda közepére száradt hányás városa.
Egyszerűen néha úgy néz ki a város, mintha több szemetet termelne, mint amennyit el bírnak vinni, és ami marad, marad. A mai napig nem értem azt a mentalitást, hogy a szemetet csak úgy eldobjuk, vagy otthagyjuk a buszon, metrón, villamoson. Én városom, te városod, mi városunk, miért kell ott hagyni a szemetet? Mindenhol van kuka, mindenhol ki tudod dobni, tényleg csak kicsit kell hozzátenni, hogy neked is, meg nekem is, meg mindenkinek ne úgy kezdődjön a napja, hogy egy üres Nestea üveget bámul, ami körbe körbe táncol a villamos padlóján.
A lomtalanítás horrora pedig külön kedvenc epizódja minden fővárosinak: az amúgy se éppen túl tágas utcák megtelnek bútorokkal, ruhákkal, törött tévéktől elkezdve kettérepedt vécéülőkékig mindennel, de tényleg mindennel, amit aztán módszeresen megemészt a főváros népe: zsákban raktad ki a megunt, felesleges ruháidat? Hiba, az első erre járó, erre szakosodott ember azzal kezdi, hogy KIVÁGJA a zsákot, mert úgy egyszerűbb megnézni, mi van benne. Akkor is, ha nem kötöd be a zsák száját. Nem viccelek.
A bútorok és tévék jelentős része végzi darabokra törve, mert hát péntek este berúgva mekkora buli szétverni egy tévét, ami nem kell senkinek. De láttam én már kocsik elé kihajított vécét (nem ülőkét, hanem a konkrét porcelántrónt), amit a kedves, feltehetően ittas srác három haverja szedett össze a kocsik elől villámtempóban, amíg a negyedik kivitte onnan a srácot, az autósok meg dudálták őket, mintha attól gyorsabban összeszednék. A lomtalanítás külön életérzés, egy mini-apokalipszis minden egyes alkalommal, ahol mindenki vagy Mad Max, bandita, és benzin.
Végszó helyett
Csak ismételni tudom az elején leírtakat: imádom Budapestet, és semmire nem cserélném el például az éjszakai kilátást, az éjszakai életet, Margit-szigetet, a Lánchídat, az egészet ahogy van. A négyes metrót se, de még a kékmetrót is csak nehezen. És hiába jut vagy száz "miértimádom" Budapestet erre az öt "miértutálomra", ettől még nehéz szó nélkül lenyelni a fent leírtakat, meg biztos mindenkinek megvan a maga saját, privát sérelme, a saját pofonja Budapest kérges kezétől.
Maximum nem ugyanaz, mint az enyém.
Az utolsó 100 komment: